Ha lenne választásom akkor talán én az érzelem mentességet választanám. De sajnos ilyen nincs. Nincs, olyan, hogy valaki érzelem mentes. Hiába állítja azt magáról. Én is próbáltam az lenni, de a lehetetlent nehéz megcsinálni. Mondhatni lehetetlen...

Jobb lenne ezt most nem érezni. A hiányát annak ami bennem volt. Nem gyűlöltem. Sosem fogom tudni igazán gyűlölni. De fáj. Már lényegtelen. 

Ha most elképzeljük, hogy az élet kis gyöngyökből áll; tegyük fel 100-ból akkor én most 90-95db-ot veszítettem el. Előttem lehúzták a vörösfüggönyt. Elmém most kissé elborult és félek, súlyosabb következményei is lehetnek. Sajnálom. Én próbálok jobban lenni, elviselni a fájdalmat, de ez már tényleg túl sok. Ezt már nem lehet csak úgy eltűrni, kibírni, lenyelni. Azt hiszem most a mazochista, lelkifájdalom után áhítozó boldog lányból egy depresszív jellem lett. 

Kidurrantották a bizonyos rózsaszín bubimat amiben csücsültem. Én ettől féltem. Hogy nem leszek önmagam. Sosem leszek már, olyan újra, mint voltam. Nem tér belém vissza újra az öröm és a jókedv ami általános iskolában volt rám jellemző. Olyan újra sosem leszek. 

Múltkori párbeszéd a konyhán:
Sógornőm: úgy érzem kezdek felnőni. Felnőtt lenni. (28 éves)
Én:Hát lehet, hogy itt az ideje. én úgy maradtam volna még gyerek.
Sógornőm: Neked fele annyi időkellett, hogy felnőjj. És ez nem jó.
Én: ha nem hal meg apu is akkor talán még mindig gyerek lehetnék.
Sógornőm: Lehet De te tapasztaltabban indulsz neki a "nagybetűs ÉLETNEK"!
Én: Lehet. nem tudom. De az biztos, hogy én sosem leszek tragikus felnőtt, mint anyád...

Nagy nevetés...