Néha tudom mit akarok, néha nem. Néha nagyon akarom, néha nem. Néha fáj, néha nevetek. Nem akartam szeretni. A szerelem csíráját is kiakartam irtani magamból. De nem megy. Nem akarok rá gondolni. Feledni akarok minden percet  amit úgy töltöttünk együtt mintha szeretnénk egymást. Nincs értelme várnom. Bár 8 hónap alatt, sokszor éreztem ezt, sokszor adtam fel, de valami a szívem mélyén mindig hajtott előre. Talán érdemes, talán nem. Nem tudom.

Szeretnék ott lenni, de mégsem.. Nem érzem jól magam velük. Nincsenek barátok és minden eltöltött perc kínszenvedés. Menni akarok. Mindegy hová. Miért nem lehet? Kevés vagyok és nem idevaló. Nem is akarok idevaló lenni. Másvilág... Nem akarok abba a világba csöppenni. Elég nekem a sajátom is. Az is elég nehéz most nekem. De kibírom, túlélem. Mert én ilyen vagyok

Ha valaki ezt olvassa akkor azt gondolja magában: " a hülye gyerek panaszkodik... világfájdalom; na menj felvagdosni az ereidet...". Pedig nem. Távolról szánalmasnak tűnhetek, pedig csak arra vágyok, hogy valaki szívből szeressen. De, ha nem mostanában találom meg az illetőt akkor sem leszek rosszul. Maximum több időm, lesz kiélni magam ami nem feltétlenül rossz. Saját, új életet akarok kezdeni. Elköltözni és élni a saját életem. Bár ez még sajnos lehetetlen. De, ha eltudok onnan menni, magántanuló lenni máshol és találok munkát akkor talán menni fog. De ez csak azután valósítható meg, hogy elmúltam 18. A saját lábamra akarok állni.

Sokan nem nézik jó szemmel azt ahogyan most élek. Hogy egész nap nem megyek sehová, de a hétvégét végig bulizom. Nem értenek. Sokan hiszik azt, hogy nem tudok szórakozni, betokosodott, otthonülő hülye gyerek vagyok. Pedig csak azt csinálom amit egy normális felnőtt ember. Délelőtt suli a meló helyett, délután házimunka és pihenés, este alvás. Hétvége délelőtt pihenés, főzés, délután házimunka, este party. Hajnalban haza esek, alszok. Nem akarok mást az élettől csak azt, hogy ezt egy, olyan lakásban csinálhassam ahol egyedül élek vagy azzal akit igazán szeretek, aki igazán szeret.